233. rész

Fiktív dialógus - Cseh Péter Mihály

Gergely: Atyánk kedves gyermekei! Szeretettel vesszük, ha velünk együtt osztoztok beszélgetésünk örömében!
Teréz: Most jól füleljetek!
Gergely: Teréz nővérem, te egy párszor be akartad csapni Atyánkat, aki a mindenséget kormányzó, végtelenül szent Isten!
Teréz: Igen, de miközben ezt színleltem, Papa mindvégig szeretett engem, ezért végül tényleg meg is tettem, amit elképzeltem…
Gergely: De nem féltél, hogy a képzeleted lesz az Istened?
Teréz: Igen, Gergely testvérem, ettől valóban féltem, de a majdnem végtelen szenvedésem rögtön a segítségemre sietett, hogy megértsem a realitásból fakadó lehetőségeket.
Gergely: Ezt fejtsd ki bővebben, ha nem akarod, hogy a gyermekeink zsákutcába tévedjenek. Bár ahogy ismerlek, te még ott is várod őket, mint egy kérlelhetetlen vadász, aki nem engedi el a megsebzett zsákmányát…
Teréz: Igen, a vadászszenvedély csak akkor jó, ha lelkekre vetjük ki a hálót, különben a tárgyak, szokások és eszmék eltompítják a vadászó lelkiismeretét. Szóval, a realitás. Ha egyszerű hálaadással elfogadjuk a jelent, akkor belépünk a realitás titkába. Akkor a realitás magába emeli jelenünket, konszekrálja azt, és bármi megtörténhet. Csak a realitás hordoz lehetőségeket. Fájdalmas jelen lenni. Fájdalmas felvenni a realitás terhét. De van jutalmunk: egyedül a realitás jó. Ebből a jóból részesülünk, ha erőnek erejével rákényszerítjük tudatunkat a hálára. Arra a hálára, amely egyedül reális. Hálát adni a bűzös arcért, mint a szeráfi testvér, és nem tudni, mi lesz a végén. Milyen jó nem tudni, hogy mi lesz! Milyen jó, hogy a realitásban rejlő lehetőségek végtelenül gazdagabbak kicsinyes képzeletünk ostobaságainál!
Gergely: Most hosszan tanítottál, de minden szavadért felelősséget vállaltál.
Teréz: Igen, mert miközben szeretek, bármit megtehetek, ahogy a kegyelem tanítója a szívembe véste.
Gergely: Nővérem, most menjünk dicsérni Őt!
Teréz: Igen, az lesz a legjobb, ha engedelmeskedek neked, testvérem!


A következő idézetek inspirálták a fenti dialógust

„A kormányzás felelősségéről; kudarcokat semmibe kell venni, a szerencsétől tartani kell. Azért mondottuk el ezeket röviden, hogy rámutassunk, milyen súlyos felelősség nyomja a lelkipásztor vállát. Ne merészelje senki vakmerően magára vállalni a szent hivatal terhét, aki erre alkalmatlan, nehogy a legmagasabb hatalomra törve vesztébe rohanjon. Jakab apostol jóindulatúan figyelmeztet: ’Testvéreim, ne akarjatok annyian tanítók lenni (Jak 3,1). Maga az Isten és ember közötti Közbenjáró elutasította a királyságot a földön, holott Ő, aki tudományával és bölcsességével felülmúlja a magasságbeli lelkeket, az idők kezdete óta uralkodik a mennyben: ’Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül’ (Jn 6,15). Ki uralkodhatott volna bűntelenebbül az emberek felett, mint Ő, aki azokat kormányozta volna, akiket teremtett? De mivel nemcsak azért jött el testben, hogy szenvedése által megváltson bennünket, hanem azért is, hogy magatartásával tanítson minket, példát adva követőinek, nem akart király lenni, inkább önként vállalta a kínszenvedést a keresztfán. A felajánlott dicsőségtől menekült, a dicstelen halál kínját kereste azért, hogy követői kerüljék a világ kegyeit és vessék meg fenyegetéseit, szenvedjenek az igazságért, és félve utasítsák el a szerencse kedvezését, mert míg ez gőggel bemocskolja a szívet, az fájdalommal megtisztítja. Szerencséjében megfeledkezik magáról az ember, a szerencsétlenség viszont arra kényszeríti, hogy — még ha nem akarna is — magához térjen. A jómód idején még a korábbi érdemek is veszendőbe mennek, a balsors azonban eltörli a hosszú, bűnös éveket.”
(Nagy Szent Gergely, A lelkipásztor kézikönyve, 44-45.o.)


„Szeretném megpróbálni megértetni önnel egy nagyon egyszerű hasonlattal, mennyire szereti Jézus a lelkeket, még a tökéletleneket is, akik bíznak Benne! Tegyük fel, egy apának két huncut, engedetlen gyermeke van! Amikor pedig jön, hogy megbüntesse őket, látja, amint az egyik remeg és rémülten elmenekül tőle, szíve mélyén érzi: megérdemli a büntetést; a testvére, ellenkezőleg, apja karjába veti magát, mondván, hogy sajnálja, bánatot okozott neki, akit szeret, és hogy ezt bizonyítsa, ettől kezdve jó gyerek lesz; azután, ha ez a gyermek azt kéri apjától, büntesse meg egy csókkal, nem hiszem, hogy ennek a boldog apának a szíve ellen tudna állni fia gyermeki bizalmának, akinek ismeri őszinteségét és szeretetét. Tudatában van annak, hogy fia nemegyszer még visszaesik ugyanazokba a hibákba, de újra és újra kész neki megbocsátani, ha fia mindig szívén keresztül férkőzik hozzá… Nem mondok önnek semmit az első gyermekről, kedves kis Testvérem, meg kell értenie, hogy atyja éppen annyira szeretheti, és ugyanolyan irgalommal bánhat vele, mint a másikkal.”
(Kis Szent Teréz, Levelek paptestvéreimhez, 78.o.)

        Ha a címlistára fel vagy le kíván iratkozni, jelezze azt a terez.gergely@gmail.com e-mail címre.