235. rész

Fiktív dialógus - Cseh Péter Mihály

Gergely: Atyánk kedves gyermekei! Szeretettel vesszük, ha velünk együtt osztoztok beszélgetésünk örömében!
Teréz: Most jól füleljetek!
Gergely: Teréz nővérem, a jó mindig jó. Nem a jót kell abbahagyni kísértés idején, hanem a jóra tapadó rosszat kell megtisztítani.
Teréz: Igen, ami egyszerűbb, az a jó.
Gergely: És mi a legegyszerűbb?
Teréz: Igen, Gergely testvérem, ez jó kérdés. A válaszom: tettekkel szeretni. Aki megcsókolja a leprást, az már megadta a saját válaszát.
Gergely: És mit jelent a kérdés? Szerintem a kérdés a mindenen túlra mutató irányfény, és egyben a legtisztább lehetőség. Az Úr kikérdez minket minden által, mindennel és mindenben.
Teréz: Igen, a kérdés az istenképiségünket bizonyító legszebb tény, minden hazug kiegyezésünket felülmúló örök szövetség. A kérdés egy minden zajos, földi békét újra festő zenész.
Gergely: Imádom a Bölcsesség Lelkét, aki mindig megkérdezi, hogy értem-e, amit olvasok! Aki mer kérdezni, az megváltoztatja a világot!
Teréz: Igen, és átváltoztatja a valóságot… Szavainkat végleg egyesítve ünnepélyesen kijelentem: ez a titok, a realitás és a lehetőség itt van előttem. A kereszt a realitás, a feltámadás az egyetlen lehetőség. A kereszt a tények mögötti valóság, a feltámadás a keresztet egyedül megválaszoló kérdés, ami az egyetlen reális lehetőség, mely így hangzik „Miért keresitek az Élőt a holtak között?” Itt van előttem. Hatalmas ívben kibontja magát. Olyan, mintha egy végtelen vitorla feszülne rá az égre, itt és most, a szemem előtt. Végtelen, vitorla, szabadság, szél. Ráfeszülök erre a vitorlára?
Gergely: Nővérem, most menjünk dicsérni Őt!
Teréz: Igen, az lesz a legjobb, ha engedelmeskedek neked, testvérem!


A következő idézetek inspirálták a fenti dialógust

„A béketűrő emberekkel sokszor megesik, hogy nem éreznek fájdalmat a viszontagságok vagy a gyalázkodás elviselésekor, és úgy tűrnek, hogy szívükben is ártatlanok maradnak; később azonban, amikor felidézik, amit elszenvedtek, a fájdalom heve lángra gyújtja őket és keresik az alkalmat, hogy bosszút állhassanak. Korábbi béketűrő szelídségük gonoszsággá változik. A lelkipásztor úgy segíthet ezen a legkönnyebben, ha feltárja előttük e kedélyváltozás okát. A ravasz ellenség két ember ellen indít hadat: az egyiket tüzeli, hogy a másikat szidalmazza, ezt meg ingerli, hogy torolja meg a rajta esett sértést. Többnyire csak azt gyűri le, akit arra vett rá, hogy bántalmazza embertársát; a szidalmazást hidegvérrel tűrő ember győzedelmeskedik a kísértő felett. Csak azt sikerült legyőznie tehát, akit felingerelt, ezért egész erejével a másik ellen fordul, mert bosszantja, hogy az oly erélyesen ellenáll és győzelmet arat. Mivel rágalmazó nyilainak kilövésével nem tudta felingerelni, egy időre beszünteti a nyílt harcot: titkos gondolatok sugalmazásával keresi az alkalmas pillanatot, hogy rászedje. Miután a nyílt csatát elvesztette, titkos cselhez folyamodik. A nyugalom beálltával visszatér a győztes lelkébe és vagy az elszenvedett károkat, vagy a rajta esett súlyos méltatlanságot idézi fel, és eltúlozva tűrhetetlennek tünteti fel őket: ezzel annyira megzavarja lelkét, hogy az eddig nagylelkűen béketűrő személy, miután diadalt aratott, fogollyá alacsonyodik: fájlalja, hogy nem torolta meg az elszenvedett sérelmeket és lesi az alkalmat, hogy busásan visszafizessen. Nem azokhoz a katonákhoz hasonlíthatók-e ezek az emberek, akik vitézül diadalmaskodnak a csatatéren, de óvatlanul fogságba esnek a városban? Nem azokhoz a betegekhez hasonlíthatók-e, akiket a súlyos betegség rohama életben hagy, de az alattomosan támadó láz megöl? A türelmeseket figyelmeztetni kell, hogy erősítsék meg szívüket győzelmük után; hogy vigyázzanak, mert a nyílt csatában legyőzött ellenség most lelkük védfalai előtt leselkedik; hogy tartsanak a betegség visszatérésétől, nehogy a ravasz ellenség ujjongásban törjön ki, hogy álnokságával legyőzte azt, aki oly sokáig küzdött ellene, és lábával rátaposson kemény nyakára.”
(Nagy Szent Gergely, A lelkipásztor kézikönyve, 145-146.o.)


„Vajon nem Jézus sebei előtt, Isteni vére hullását látva hatolt szívemig a lelkek utáni szomjúság? Inniok akartam adni ezt a szeplőtelen vért, hogy lemossa szennyfoltjaikat, s az én ’első gyermekem’ ajkai odatapadtak a szent sebekhez!!! … Milyen kimondhatatlanul édes felelet! Ó, ezóta a páratlan kegyelem óta minden nappal csak nőtt a vágyam, hogy lelkeket mentsek, mintha csak hallottam volna, amint Jézus mondja nekem, úgy, mint a szamaritánus asszonynak: ’Adj innom!’ Ez valóban cseréje volt a szeretetnek, a lelkeknek én Jézus vérét adtam s ugyanezeket az Isteni harmattal felüdített lelkeket Jézusnak ajánlottam fel; úgy éreztem, hogy csillapítom így a szomjúságát s minél többet adtam innia, annál inkább nőtt az én szegény kis lelkem szomjúsága s ez az égető szomjúság, melyet Ő adott nekem, szeretetének leggyönyörűségesebb itala volt …”
(Kis Szent Teréz, Önéletrajz, 119.o.)

        Ha a címlistára fel vagy le kíván iratkozni, jelezze azt a terez.gergely@gmail.com e-mail címre.