63. rész

Fiktív dialógus - Cseh Péter Mihály

Gergely: Atyánk kedves gyermekei! Szeretettel vesszük, ha velünk együtt osztoztok beszélgetésünk örömében!
Teréz: Most jól füleljetek!
Gergely: Teréz nővérem, tulajdonképpen mi a kárhozat?
Teréz: Igen, Urunk tenyerének üressége… Ott ragyog a legnagyobb szeretet, ahonnan hiányoznak az üdvözültek. Aki elkárhozott, az ebbe a lyukba fúródott… Nem létező rozsdás szög vérezhet-e a végtelenül hatalmas kézben…? Jaj, aki földi életében az utolsó pillanatban is csak gőgösen pöffeszkedett, az most már azzal az undok döggel ölelkezhet.
Gergely: Aki oda zárta be önmagát, ahonnan csak belülről nyithatja ki kapuját, és a kulcsot most készül lenyelni, azt hogyan lehetne megmenteni?
Teréz: Igen, Gergely testvérem, de Urunk értük is szeretettel örökké vezekel, még ha ezek a gyermekeink ezt már soha nem is foghatják fel.
Gergely: Megsüketültek, mert lázadásukban Krisztus testétől elhidegültek. Nem hallják már az Úr édes hangját, hanem csak a sátán keserű rikoltozását.
Teréz: Igen, de aki engedi, azt még ma gyorsan induljunk szeretni, hátha a saját vérünk ízleni fog neki!
Gergely: Nővérem, most menjünk dicsérni Őt!
Teréz: Igen, az lesz a legjobb, ha engedelmeskedek neked, testvérem!


A következő idézetek inspirálták a fenti dialógust

„A lelkipásztor azonban magas hivatalából kifolyólag gyakran rátarti gondolatokat kezd táplálni magában. Minden rendelkezésére áll, kívánsága parancs, melyet azonnal teljesítenek, alattvalói az egekig magasztalják jócselekedeteit, ha rosszat tesz, nem lépnek fel erélyesen ellene, sőt legtöbbször még azokat a cselekedeteit is dicsérik, melyeket kárhoztatni kellene. Alattvalóitól félrevezetve gőgösen pöffeszkedik. Külsőleg roppant kedvezés övezi, belül azonban hiányzik belőle az igazságérzet: önmagáról elfeledkezve idegen szirénhangokat követ és olyannak hiszi magát, amilyennek mondják, nem pedig olyannak, amilyennek lelkében meg kellene ítélnie magát. Alattvalóit megveti és nem ismeri el őket magával egyenlőnek a természet rendje szerint; mivel rangban megelőz egyeseket, már azt hiszi, érdemei miatt mindenkinél magasabbrendű. Bölcsebbnek tartja magát mindazoknál, akiknek hatalma kisebb, mint az övé. Lelkében úgy képzeli, elérhetetlen magaslaton áll, s noha a természet rendje szerint egyenlő a többi emberrel, megvetően elfordul tőlük, és nem hajlandó egyenlőként kezelni őket. Ahhoz hasonlít, akiről a Szentírás ezt mondja: „Mindent, ami magas, megvetéssel néz le, mert a büszke állatoknak ő a királyuk.” (Jób 41,26) Ahhoz hasonlít, aki az angyalok társas közösségét megvetve külsőleg a hatalom csúcsára hágott, kijelentve: „Északra helyezem székhelyemet és a Magasságbelihez leszek hasonló” (Iz 14,13). A hatalom csúcsára emelkedve azonban a csodálatraméltó isteni ítélet a kárhozat vermébe veti.”
(Nagy Szent Gergely, A lelkipásztor kézikönyve, 88-89.o.)


„Mikor megadatott, hogy behatoljak a lelkek szentélyébe, rögtön láttam, hogy a feladat meghaladja erőimet, a jó Isten karjaiba vetettem hát magam, mint kicsi gyermek és arcomat keblére rejtve mondtam Neki: ’Uram, túl kicsiny vagyok ahhoz, hogy gyermekeidet tápláljam; ha általam akarod megadni nekik mindazt, ami mindegyiküknek megfelel, rakd meg az én kicsi kezemet és karjaidban maradva, egyre feléd fordulva, odaadom a kincseidet annak a léleknek, aki tőlem kéri a táplálékát. Ha ízleni fog neki, tudni fogom, hogy nem nekem, hanem neked köszönheti; ha viszont panaszkodik és keserűnek tartja, amit neki nyújtok, megpróbálom majd meggyőzni arról, hogy tőled jön ez a táplálék és őrizkedni fogok attól, hogy másfajtákat keressek a számára.”
(Kis Szent Teréz, Önéletrajz, 282-283. o.)

        Ha a címlistára fel vagy le kíván iratkozni, jelezze azt a terez.gergely@gmail.com e-mail címre.