Cseh Péter Mihály novellái










Tartalom



A megváltó álom 3. oldal
   
A megváltó álom

- „Az édesapám a legjobb ember volt a világon. Halálos beteg volt… Tudtuk… Annyit imádkoztam érte, de hiába…” - mondta a gyászoló a plébánia irodájában.

- „Hogy érti, hogy hiába…?” – kérdezte a fiatal pap, aki mindenáron törekedett a megértő együttérzésre.

- „Isten nem segített. Más emberek élnek vígan, meg se érdemlik a levegőt se!” – elfojtott, fel nem szakadó haraggal és keserűséggel beszélt az elhunyt egyetlen gyermeke.

- „Mire gondol?” – a fiatal pap mély vizekre akarta terelni az egyre súlyosabb beszélgetést egy olyan nővel, akinek nem született gyermeke.

- „Hányan vannak, akiket fel kéne akasztani, úgy, mint régen, aztán meg nincs semmi bajuk, mindenük megvan!” – a düh megszenesedett szavakban füstölgött szét a szobában.

- „Miért van szükség halálbüntetésre?” – a fiatal pap félve lépett ki a kötélre, egyensúlyozó rúd és a tragédiát megakadályozó védőháló nélkül.

- „Nem tudom, de azt tudom, hogy ha van is Isten, csak gonosz lehet, mert mindenkire halálbüntetést rótt ki!” – az igazság megállt a levegőben, és a fiatal pap lezuhant.

Napokig nem tudott mit kezdeni a befejezetlen beszélgetés emlékével. Majd gondterhelten kezdte meg a diagnózis felállítását: „Azt se tudtam, mit akarok neki mondani… Ki vagyok én, hogy tanácsot adjak...? Nem okoskodni kellett volna, csak hallgatni, aztán egyszer úgyis hazament volna. Én vagyok a hibás, én vagyok a hibás az egészért.” Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, a lelkében. „Isten nem lehet gonosz, és én nem tudtam neki bebizonyítani! Még csak nem is tiltakoztam…” Aztán eljött az alvás ideje, amikor a megváltó álom szokott aláereszkedni a sötét égből.

A fiatal pap gyermekkora iskolájában járt, de ő nem volt gyermek. A kémia terem előtti folyosót időközben kivégzőhellyé alakították. Vagy már gyermekkorában is annak látta, csak nem merte senkinek bevallani? A szobában sorban álltak az elítéltek, fejükön zsákkal, és csendben, nyugodtan várták a kivégzésüket. A fiatal pap először kívülről látta a jelenetet, amely szörnyű volt, de mégis valami furcsa derű lengte be a precíz folyamatot. A hóhér egy nagy késsel egymás után vágta le a halálraítéltek fejét, mintha csak egy vadhajtás lett volna egy kisebb bokron. A zsákos fejű emberek, mintha látták volna, hogy az előttük levővel végeztek, és katonásan léptek a helyükbe, hogy rajtuk folytatódjon a kivégzés. Ekkor a hóhér azt mondta, hogy elmegy ebédelni, és a fiatal pap felé fordult. „Jövök egy óra múlva, addig odaadom a kulcsot.” A fiatal pap észrevétlenül az álom cselekvő részese lett. Mivel még voltak kivégzésre várók, így valakinek vigyázni kellett rájuk,

habár a legkisebb jelét se adták, hogy menekülőre fognák a dolgot. Egyszer csak az a megmagyarázhatatlan ötlete támadt, hogy ha a hóhér olyan egyszerűen és pontosan végezte a megbízását, akkor mért ne próbálhatná ki ő is. Bele is kezdett, és szépen levágott két fejet, hirtelen egymásután. Nem volt sikoly, nem volt fájdalom, nem volt még vér se. De halál, az volt, és nagyon egyszerű volt.

Ekkor hirtelen változott az álomkép. A fiatal pap egy bíróságon találta magát, ahol ő volt az elítélt, és éppen az ítéletet hirdették ki: „Halál!” Hirtelen nem is tudta, hogy miért. „De hát mit tettem?” – ezt a kérdést nem rettegve, üvöltve mondta, hanem csak mintegy kíváncsi gyerek, aki nem tudja, hogy mi ragadt rá a hátára, amikor kijött a bokorból. „Megöltél két gyereket, és elástad őket” – hangzott valahonnan a kétséget nem ismerő válasz. A fiatal pap emlékezetében úgy állt meg ez az igazság, hogy teljesen biztos volt ebben, és nem is tiltakozott ellene. „Igen, tényleg megtettem. Most már emlékszem. Csak eddig nem jutott eszembe. De tényleg, tudom, hogy megtettem. Megérdemlem a halálbüntetést. Bűnös vagyok. Meg kell halnom. Meg fogok halni. Én vagyok a bűnös, én vagyok a bűnös az egészért.” Különös nyugalom szállta meg a lelkét. Nem nagy, erős és minden félelmet eloszlató békesség, hiszen nem is volt mit eloszlatni. Inkább olyasmihez volt hasonlítható ez az érzés, mint amikor a szemetet a kukába dobjuk a zsebünkből. Eddig kényelmetlenül szorított, nem akartuk az utcán elszórni, messze

volt a kuka, valami szorított, már el is felejtettük, hogy mi az, és amikor megláttuk a kukát, beugrott: „A szemét a kukába való.”

Ekkor a fiatal pap felébredt, de az álomban tapasztalt szinte közönyös békével szöges ellentétben kimondhatatlan öröm szállta meg, amit egy teljesen tiszta és tudatos gondolat sűrített össze egy végtelenül felszabadító felismeréssé: „Igen, nekem meg kellene halnom, mert bűnös vagyok, de megváltott Jézus.”


A lap szélére kattintva lapozhat.