Cseh Péter Mihály költeményei

                 I. kötet









Tartalom



Boldogság 3. oldal
Élmény 5. oldal
Egyszerűség 7. oldal
Évszakok 9. oldal
A haldokló emberek 11. oldal
A fák alatt 13. oldal
Kéne egy olyan vers 15. oldal
Odakinn 17. oldal
Most megmondom neked 19. oldal
Napfehéren 21. oldal
Meztelenül 23. oldal
Lélekben ébredve 25. oldal

Boldogság



Elsárgult szerelmeslevelek,
a fák néma könnyei
a földön hevernek.

Nem szomorú a táj.
Csak hallgat,
neki semmi se fáj.

Boldog vagyok.
Bámulok egy felhőt,
egy madár dalol.

Nem tudom, mit érez,
de a hangját hallom
és ez elég.

Nem kell több.
Csodállak,
minden a Tiéd.

Egyszerűen itt vagyok.
Szeretlek, vigyázol rám.
Lábaidnál leborulok.


Élmény



Szempillám szálait
egyenként belemostam
a nyíló cseresznyefa
illatába

és a kifacsart
földigiliszta
hűvös leheletébe.

Talán erre mondják
tévesen, hogy
tavasz van.

Pedig ez csak a
végtelen.

Egyszerűség



Az esőcseppek nem kérdezik,
hogy merre menjenek,
csak esnek lefelé.

A virágok nem hallják
saját hallgatásukat,
csendben illatoznak,
majd szép lassan elhervadnak
és visszatérnek a földbe.

A fák nem erőlködnek,
ha fúj a szél,
teljesen rábízzák magukat.

A fény nem kér engedélyt a sötétségtől,
egy pillanat, és lángra
lobbantja, mint szerelem az embert.

Egybefolynak a rohanó
percek, a nappalok
és az éjszakák.
Egyetlen nagy pillanat minden.


 


Évszakok



Tündökölj az illatos virágtenger szépségében,
ringatózz a meg-megújuló tavaszi szélben.

Oldódj fel a forró fényben,
ragyogj a nyári nap hevében.

Szabadon szállj, mint a hulló levél,
csodálkozz, ha ősszel a kicsi fecske hosszú útra kél.

Takard be magad a csendes hópihékkel,
álmodj együtt a téli éjjel.

 


A haldokló emberek



A haldokló emberek nem az ágyon fekszenek,
nem virraszt mellettük senki sem,
nem ég gyertya a szobájukban.

Ők itt járnak-kelnek, látszólag élnek,
Dolgoznak, esznek és beszélgetnek.
Mégis eleven halottak, alszanak és álmodnak.

Sűrű, mély álom takarja el
szemük elől a valóságot. Néha
egy-egy pillanatra felébrednek.

Ilyenkor észreveszik, hogy az égen
felhők úsznak, a madarak énekelnek,
a fák ringatóznak, a szél simogatja a virágokat.

Hullámok szaladnak a kis víztócsák felszínén,
a Nap sugarai érlelik a gyümölcsöket,
a gyerekek önfeledten játszadoznak.

Éjjel a csillagok vidáman mosolyognak,
a Hold fényében ragyog a föld,
a tenger morajlása régi időkről mesél.

Az emberek szeme csillog a gyönyörűségtől,
a színek, hangok, formák tökéletes egységben vannak,
a szív együtt dobban a haranggal…



De sajnos balgán azt hiszik,
hogy ez csak álom és szemük ekkor
újra lecsukódik. Ők a haldokló emberek.

Akinek szeme van, lássa meg a világ szépségét!
Akinek füle van, hallja meg a természet zenéjét!
Akinek lelke van, induljon el Isten felé!


A fák alatt



Morzsánként magamba
iszom
izzadásod.

Szavanként számba
veszem
verítéked.

Izzadva iszom
morzsáidat.

Verítékért veszem
szavaidat.

Léptenként lángra
gyújtom
gyulladásod.

Percenként porba
festem
fenyítésed.

Gyulladva gyújtom
lépteidet.

Fenyítésért festem
perceidet

Ütésenként üvegnek
hallom
hallgatásod.



Cseppenként csöndbe
rejtem
rettegésed.

Hallgatva hallom
ütéseidet.

Rettegésért rejtem
cseppjeidet.

Kéne egy olyan vers



Kéne egy olyan vers,
amiben minden benne van,
az is, hogy a szemed tenger,
az is, hogy a szemed olyan tiszta,
mint a felhőtlen ég,
az is, hogy a szemed szél zúgása
és fák hajladozása
és madár dal,
a szemed annyira szép,
el se tudom mondani.

Kéne egy vers,
ami olyan, mint az erdő ősszel,
ami olyan, mint a zöld rét
és a zümmögő méhecskék
és a virágba boruló fák.

Kéne egy vers,
ami olyan, mint egy barlang
ahol az állatok világra
hozzák kölykeiket, felnevelik
őket és észrevétlenül, csendben
elpusztulnak.

Kéne egy olyan vers,
amiben minden benne van,
az is, hogy milyen a tücskök ciripelése,
az is, hogy milyen a hajnal tavasszal,
az is, hogy a virágok szétpattanó
bimbója zene, örök zene,
az is, hogy az esőcseppek
kopogása mese, álomba
ringató mese.


Odakinn



Átrohan felettünk az élet,
és ez ellen mit tehetnénk?
Ennyi lenne és vége?
Maradni szeretnénk

de nem lehet,
menni kell, menni.
A nyár után csak tél jöhet.
"Lenni vagy nem lenni?"

Nem kérdés többé,
hanem válasz.
Falat építünk magunk köré,
mely kemény, hideg, száraz.

Odakinn süt a Nap,
kék az ég és zöld a fű,
ott minden csoda,
nincs nehéz, csak könnyű.

Talán egyszer rést
üt valaki a falon.
Már most. Nézd.
Ébredj. Élj. Szabadon.


Most megmondom neked


Most megmondom neked,
hogy cinikus vagy.
Ne haragudj érte,
szavam csak almamag.

Egérfejű törpe vagy!
És mégis jóságos óriás…
Benned lényem törpeség,
előtted hangom cincogás.

Ámbár szólok, ha szólhatok,
hogy cinikus vagy.
Persze, a te marásod
nem fókafagy.

Nehéz bélelnem, amit adsz,
ha üres fahéj,
ne haragudj,
ez a karéj kenyér.

Mert most az egyszer
- és egyébként soha máskor -
nem hiszem el,
hogy ilyen az igazi pátosz.

Mi is bánt, no?!
Nem húzom tovább
mogorva-borjas,
ostoba-cifrán.

Láttam ma valamit,
ami elszomorított,
s titkolt lázadásom
fülem mögül sikított.



A kicsi fecske,
nagy s nemes,
minden hazug közt
száz évig is becsületes,

áldozata lett
egy csacska macskának,
egy fürgeláb, sunyi
handa-bandásnak.

Anyám jóízűen szidta érte,
s tiszta szívből káromkodott,
bár én tudnék így
imádkozni nagyot.

Lehet-e ily sorsa
a tengert is hátán cipelőnek?
Szabad-e ezt engednie
szórakozott teremtőmnek?

Egyszer én is így járok?
Jön egy abrakos faló,
rám tapos egy szertelen
sehonnan való?

Ne haragudj versemért,
leheltem volna mással,
aranyló gyöngybokorral,
odahajló suttogással.

De ha megeshet,
hogy egy Tóbiás,
kifércelt bundateknő,
befaljon hős Fecskefiát,

Akkor én kiszámolom,
- Bizony, ki én! -
kell-e nékem meghalni
ilyen furcsa hitért?


Napfehéren



Megállt a hó
fönt az égben,
hull a fehér,
napsütésben.

Miért rám hullott
fehér arcod?
Mit ér a halott,
ha nem tartod?

Most izzadtad
zokogásod,
felitattad
ragyogásom.

Miért rád izzott
könnyezésem?
Ma felém dobtad
gyöngeségem.



Meztelenül



Kivérzett
egy seb.

Elült
egy vihar.

Egyedül
te vagy
olyan hatalmas,
hogy hiányodban is
jelen vagy.


Lélekben ébredve



Mint a szépen fűzött
vitorlavászon a szélben,
úgy feszülj szét
a Szentlélek leheletében!

Ha meztelenül
kifeszülsz a hárfahúrra,
dalolva repülsz át
a másvilágon túlra.

A lap szélére kattintva lapozhat.